Te csak, Jenőke, nyugodjál!

Te csak, Jenőke, nyugodjál!

Fekáliában, sej!

(Rózsatitok 1.)

Meghalt a Jenőke, nem hiszem el... Csak úgy, fog­ta ma­gát, és szom­bat­ra vagy va­sár­nap­ra, vagy le­het, hogy most, hét­fő reggelre? - a ha­lá­la időpontjá­ról egy­előre semmit se tudok, csupán a tényt, a Repcepciós Rezső mondta, amikor a zárt rak­tár­ra mu­tat­va megjegyeztem, hogy a Je­nőke nem szokott kés­ni, s ha ké­sik is, ak­kor mi­ni­mum te­le­fo­nál, hogy ez vagy az van. Er­re mond­ta a Re­zső egy oltá­ri böf­fen­tés­sel, hogy nyu­god­jak be­le, meg­halt. Nem úgy mond­ta, hogy meg­halt, ha­nem, hogy: kam­pec. Nyu­god­jak be­le. Hát nekem ez egy­ál­ta­lán nem tet­szett, ez a faj­ta be­széd, amúgy is már na­gyon ele­gem van a Re­zsőből, mondtam neki, tudja kivel szó­ra­koz­zon, az­zal for­dul­tam ki az üveg­bi­ro­dal­má­ból, de az izomagyú az aj­tó­ban meg­ál­lí­tott, és egye­ne­sen a ké­pem­be bö­fög­te: Ez nem vicc, Amilkó!... Azt mond­ta: Ez a való!... Ak­kor érez­tem, ta­lán a szo­rí­tás mi­att, nem tu­dom, hogy kur­vá­ra meg­bi­csak­lik a tér­dem.

Amá­lia va­gyok, nem Amilkó. Itt takarí­tok a Köz­mun­ka Nonprofitnál, tan­fo­lya­mon be­le­kezd­tem a szá­mí­tó­gép-ke­ze­lőibe, de nem jött ös­­sze, ak­kor sze­rez­tem meg leg­alább az OKJ-s ta­ka­rí­tó­it, plusz a Ve­szé­lyes Hul­la­dék szak­vizs­gát is le­tet­tem, így ke­rül­tem át az 1-es te­lep­hely­ről ide, a 2-esre, pont ugyanakkor, amikor a Jenőke a raktá­ro­si ál­lást meg­kap­ta.

Ki nem szarja le, mondaná er­re a Re­zső, tudom.

Pén­te­ken még dol­go­zott a Je­nőke, esős, hü­lye idő volt, úgy volt, hogy dél­ben ha­za­me­het­nek a mun­ká­sok, a Je­nőke is, termé­sze­te­sen, át is öl­tö­zött, föl­fi­gyel­tem, mi­lyen ele­gáns szí­nes szél­ka­bát­ja van, gon­do­lom azt is kap­ta, ahogy tőlem is kapott a múlt hé­ten egy bőrkabá­tot pár pu­ló­ver­rel, ing­gel együtt, a volt ura­méi vol­tak, csak po­ro­sod­tak ott­hon a szek­rény­ben, örült ne­ki a Je­nőke, főleg a bőrkabát­nak, iga­zi bőrből ké­szí­tet­ték In­di­á­ban, ezt mu­tat­ta a be­var­rás, föl­pró­bál­ta, pas­­szolt rá, kö­szö­nöm, mond­ta bol­do­gan. Er­re most meg­halt. A szí­nes ka­bát alatt pén­te­ken far­mer­in­get hor­dott, él­re va­salt szö­vet­nad­rá­got öv­vel, és fe­ke­te bőrcipőt, kicsit ré­gi­e­set, de a szél­dzse­ki­je egé­szen mo­dern volt, a szí­ne pi­ros-fe­ke­te, jól állt raj­ta. Vé­kony lá­ba át­lát­szott a nad­rá­gon, va­gyis át­ütött a szö­ve­ten a for­má­ja.

Jenőke, Jenőke! Szép ren­det tar­tot­tál a rak­tár­ban, pon­to­san ki­töl­töt­ted az üzem­anya­got az 5 li­te­res műanyagkannák­ba, ame­lyek nem pont 5 li­te­re­sek, ezért is ke­rí­tet­tél mé­rés­re al­kal­mas edényt...

A szomszé­dos szenny­víz­te­lep el­ha­gyott épü­le­té­ből szerezte a lám­pát, amellyel a kan­nát át­vi­lá­gít­hat­ta, men­­nyi a tar­tal­ma, ami­kor en­ge­di be­le a ben­zint. Ki­csit fé­lén­ken ér­dek­lődtem tőle, nem kell fél­ni, hogy a tüzes égőre fröc­­csen a hi­deg üzem­anyag, és durr? Á, ne pánikolj, Ró­zsám, nyug­ta­tott meg azon nyom­ban, tud­ni­il­lik a ki­je­len­té­sé­ben óri­á­si ma­ga­biz­tos­ság volt...

Ró­zsám­nak hí­vott, kér­dez­te, el­fo­ga­dom-e tőle má­so­dik ne­vem­nek? Tőled semmi akadá­lya, fe­lel­tem. En­nek, mond­ta, an­nál is job­ban ör­vend, mert hogy, föl­fi­gyelt rá, pont olyan szí­ne van a szám­nak, mint a ked­venc rózsájának...

És ő bá­to­rí­tott, hogy ne ad­jam fel, sze­rin­te holt­biz­tos, hogy le fo­gok tud­ni vizs­gáz­ni a szá­mí­tó­gép-ke­ze­lőiből előbb-utóbb, fon­tos, mond­ta, hogy gya­ko­rold, ahol csak tu­dod, itt, a Nonprofitnál ké­ső dél­után vagy es­te, ami­kor az iro­dis­ták már ha­za­men­tek, mi­ni­mum ti­zen­öt szá­mí­tó­gép áll ren­del­ke­zé­sed­re, akár mind­egyi­ket be­kap­csol­ha­tod, s amíg eme­let­ről emeletre, irodá­ról iro­dá­ra ha­ladsz a ta­ka­rí­tás­sal, hol az egyik­be, hol a má­sik­ba ír­hatsz, pél­dá­ul ne­kem.

Szó­val blogozzunk, azt akarod?

Úgy is mond­hat­juk.

No és mi le­gyen a jel­szónk?

Erre hosszan, s kitartó­an a sze­mem­be né­zett, vé­gül azt mond­ta súg­va: Ti­tok.

Titok!...

Sajnos ő gyorsan letudta ezt az egé­szet, az egész ügyet, az élet-ügyet, ki­szállt, öt­ven év volt, ne­ki elég volt, kár!...

Nemrég hoz­ták be a por­tá­ra a Je­nőke kulcsait, mikor én a füs­tös füg­gö­nyö­ket szed­tem le. A por­tá­sunk meg­en­ged­te, hogy kéz­be ve­gyem a kul­csok tar­tó­ját, vi­gyáz­va ki­nyi­tot­tam a zipzáros kis zse­bet, 4 da­rab kulcs volt ben­ne: egy a Je­nőke öl­tö­ző szekré­nyéé és há­rom má­sik, gon­do­lom az új al­bér­le­téé. Örült az új lak­hely­ének, hűtőszekrény-sze­re­lő adta ki neki, 25 ezerért, az sem­mi.

Csü­tör­tö­kön ki­csit pa­nasz­ko­dott a szí­vé­re, ál­lí­tó­lag szom­bat éj­jel lett ros­­szul, hív­ták a men­tőt, de csak fél óra múl­va ért ki hoz­zá, pe­dig itt la­kott már a vá­ros­ban. Meg hogy, le­het, a fia volt ná­la, és attól... Ró­la egy­szer em­lí­tést tett ne­kem a Je­nőke. Hogy biztos ellene fordult már a gye­rek. Mi­ért, nem kér­dez­tem. Hogy mi­ért gon­dol­ja. Fájt-e a szí­ve?

A szerszá­ma­it ál­lan­dó­an köl­töz­tet­te Ka­pos­vár­ról Kővágószőlősre, onnan tovább, Me­szes­re. Nagy gond­dal óv­ta őket, a kincsei voltak, azok biztosí­tot­tak ne­ki mun­kát. Ré­gen el­vált, nem be­szélt a volt pár­já­ról, csak an­­nyit mon­dott egy­szer, hogy a fi­u­kat biz­to­san el­le­ne ne­ve­li, és hogy iga­za van.

Jól meg­csi­nál­ta ez a Je­nőke, hét­főn már nem is jött be dol­goz­ni, úgy kezd­te a he­tet, hogy meg­halt. Igaz, már szom­ba­ton éj­jel meg­halt, mond­ják, de a meg­ha­lá­sá­val mind­járt a hét­főt is leír­ta. Ki keresi? A lelke az itt van valahol, mert itt jól érez­te ma­gát, volt jö­ve­del­me, volt fel­ada­ta, hív­ták, ke­res­ték, kö­szö­rül­je meg a kést, cse­rél­je ki a mo­to­ros ka­sza kop­ta­tó­fe­jét, tölt­sön ben­zint a Raiderba. Meg-megállt a ga­rázs előtti fá­nál, az ár­nyé­ká­ban szív­ta el a ci­git. Ma­ga vit­te oda a nagy szemetesedényt, ame­lyik­nek jó­ko­ra csikk­tar­tó­ja van. Ki­csit meg volt fáz­va a múlt hé­ten, mond­tam ne­ki, húz­zon pu­ló­vert vagy va­la­mi me­le­get. Igaz is, Ró­zsám, fe­lel­te, hi­szen van me­leg pu­ló­ve­rem. Nem azért mond­tam, hogy em­lé­kez­tes­sem az aján­dé­kom­ra. Ugyan!

Elment, kiszállt, itthagyta ezt a kó­ce­rájt, ezt a ban­zájt, ezt a "nesze-semmi-fogd meg jól"-t... Va­jon küz­dött-e leg­alább, hogy megmaradjon?!... Ná­la volt a fia, vég­re egy­szer el­jött hoz­zá, föl­ide­ge­sí­tet­te-e vagy épp el­ér­zé­ke­nyí­tet­te, meg­ha­tot­ta, an­­nyi min­dent gon­dol­hat az ember!...

Kész. Nincs to­vább. Csak a fa­gyos arc. Ki­hűlt tekintet.

Most boncolják. Ugyan mi­nek!? Mit akar­nak tud­ni ró­la?! Be­lőle mire kö­vet­kez­tet­nek? Út­aka­dály az erek­ben? A szív­ben? Hát az­tán! Mért nem le­het már bé­kén hagy­ni a tes­tet! A port. Azt a port, amely egy­szer új­ra ös­­sze­áll majd va­la­mi evi­lá­gi kép­ződmén­­nyé, így mond­ják. Csak­hogy az már nem a Je­nőke lesz, kicsit talán jenős, de már nem ő.

Úgy ír­ta le a ve­ze­ték­ne­vé­ben a két o-t, mint­ha két szí­vet raj­zolt vol­na le. Je­lent­het ez va­la­mit számomra?... Né­zem az alá­írá­sát a Je­len­lé­tin: BêDêR. Két sza­bá­lyos szív, ki­csit tá­vol egy­más­tól. Va­jon szán­dé­ko­san csi­nál­ta, vagy ösz­tö­nö­sen ér­zett rá?...

Hiá­ba, töb­bé nem jön már, be­zár­ta a rak­tárt, a kul­cso­kat le­ad­ta a por­tán, utol­já­ra még le­zu­ha­nyo­zott az alag­so­ri für­dőben, ott, ahol a zuhanykabin gör­gős ajtajá­val an­­nyit va­ca­kolt, hogy va­la­hogy hasz­nál­ha­tó ál­la­pot­ba hoz­za (foly­ton ki­dőlt, kiugrott a helyé­ről), föl­vet­te a szí­nes szél­dzse­ki­jét, az­tán el­ment ha­za meg­hal­ni.

Fekete fér­gek mász­nak elő a lefolyó sö­tét nyí­lá­sán át, ujj­nyi­ak.

(Majd viszek belőlük a Re­zsőnek párat...)

*

Aztán, alig egy hét­tel a hír hal­la­ta után, azt ta­pasz­ta­lom ma­ga­mon, hogy eny­hül a szo­mo­rú­ság. Már­is meg­kez­dődött a fe­lej­tés?! En­­nyi volt csak az egész?!... Azért föl-fölkapom a fe­jem, ami­kor az alag­so­ri aj­tó nyí­lik-csu­kó­dik. A Je­nőke jár­kál itt?!... Hát még­is visszajött?!... El se ment, csak ug­rat engem?... Ej, te Je­nő, na megállj!...

*

Nem. Vagyis igen, kopik a Jenő-gyász. Már úgy gon­do­lok a ha­lá­lá­ra, hogy: hipp-hopp, ki­szállt, el­hú­zott, meg­ló­gott ez a Je­nő gyerek az 51 évé­vel, sutty, be­zár­ta a rak­tárt, és el­ment egy má­sik cég­hez egy má­sik vi­lág­ba, ne­sze nek­tek, ti csak kín­lód­ja­tok itt tovább!...

A Hold olyan fé­nyes volt az éj­jel, s még haj­nal­ban is, mint egy fris­sen su­vik­szolt tü­kör. A le­ve­gő hűvös, tisz­ta.

*

Hogy oda ne rohanjak! - Ma reg­gel ez­zel fo­ga­dott a Re­zső, és fö­lé­nye­sen ne­ve­tett. El­új­sá­gol­ta, hogy meg­ta­lál­ta, s kön­­nyen fel is tör­te a rej­tett fáj­lo­mat, tök si­mán be­ha­tolt a tit­kos blogomba, mond­ta. "Le­buk­tál, Amilkó!..." - ör­ven­de­zett, mint egy rossz gye­rek.

Kér­de­zem, mi­ért utál en­­nyi­re? Nem utál ő, á, in­kább dí­jaz­za a fejem!....

Ért­sem, hogy dí­jat tűzött a fejemre?...

Bokszoló volt. Meg bir­kó­zott is. Bi­ka­csök a re­cep­ci­ós szek­ré­nyé­ben, meg por­nóúj­ság. Már hasz­nál­ta. Mu­tat­ja, ho­gyan. Egy ütés a nyak­szirt­re. Vagy a csuk­ló­ra. Amit ta­lál, azt töri.

Nem bőgni, á!

Te csak, Jenőke, nyugodjál!

Most megyek a pucerá­jom­mal, si­ká­lok tovább...

Read more: https://kaszas-mate-ferenc.hupont.hu/49/fekaliaban-sej-1#ixzz5qGksnkfGIde írhatsz...