Hosszú úton

Hosszú úton

Munkahelyünkről hazaérve, könnyű bricsesznadrágot húzunk, és kilovagolunk megszemlélni a majoros-pusztai gabonatábláinkat, a sertés- és szarvasmarha-állományt, a birka-hodályt, a keltető műhelyt a hozzá tartozó baromfi­farmmal együtt, és nem is térünk haza az HBO műsorkez­dése előtt.

Igazából - noha erről mélyen hallgatunk - az éjszaka csöndjére készülünk már ekkor. Amikor csak úgy kivonulha­tunk majd a konyhába. És mondjuk a hamutartó után nyú­lunk. Ha van egy kevés borunk, akkor az után is. De lehetőleg ne legyen édes. Túlságosan savanyú se, természetesen. És ha netalán hajat mosunk, nem tárjuk ki az ablakot. A füst majd lassan kiszivárog ott, ahol tud. Mert ilyenkor ugyebár csak gyújtogatjuk egymás után a bagót. Azt is, minek? A még na­gyobb csöndért talán? Hogy felöltöztessük füsttel?

Sok minden eszünkbe jut, és persze semmi sem. Jó, ha nem köti le figyelmünket sem a száradó csizma a radiáto­ron, sem a függöny mintázata. De még az sem, hogy szinte az élvezkedésig viszket a fülünk. Mondatokban hallgatunk, többnyire. Vagy csupán szavakban. Az üresség is lehet ünnepély - jut eszünkbe hirtelen. Nem tudtuk eddig. Egy úton gondolkozunk, amely máris el­várja tőlünk, hogy rajta legyünk. Hogy a lépéseinkkel kije­löljük. Úttalan út - sehová. Tulajdonképpen olyan az egész, mint a lélegzés. A távolból megérkezik az Idegen, és partra lép. És megy a süppedő fövényen, akár a megfáradt arcú nő a tó körül negyven év viszontagságával.

Szendereghy Viola, született 1874 március 6-án, 40 évet élt; mély és soha nem csillapuló szerelem fűzi Zádor Ar­nold asztalosmesterhez, tisztes családapához; 27 évesen, lányfejjel szüli meg egyetlen gyermekét, Dánielt.

És ábrándozásainknak akár azt is címéül adhatjuk: EGY NAGYSZABÁSÚ ÉPÍTKEZÉS ALAPRAJZA. Ilyen egysze­rű a dolgunk.

Azért persze vannak kétségeink továbbra is: vajon bizo­nyosan kinőttük-e már a báli ruhánkat?

Titkon nyújtottan hosszú lélegzetű mondatokra vá­gyunk, talán egy meg nem értett emberről, az elhagyóról és az elhagyottról, gyerekkorról, egy körtefa terebélyes koro­nájáról, szekérútról, amely levezet a szurdokon; hajdan volt emberek lábnyomára találni, fűszállal a szájban bandukol­va, vagy bezárt borbélyműhelyre, rég volt feljelentéseket la­pozni Laczkó Pistákról, Sháb Jancsikról - nyújtottan hosszú lélegzetű mondatokban. Elkapni egy reggelt egy bambis­üvegben, típus-nápolyiban. Azt a reggelt. Mondjuk, anyánk oldalán kapával a kishídon át, zöld, sűrű fűben, terebélyes koronájú fák alatt elhaladva.

Mardel - ez lenne a kutyánk neve.

Néha örvendünk, milyen jól összejönnek a dolgaink. Máskor meg panaszoljuk: nem jön össze semmi sem.

A meredek töltés oldalán kaptatunk fölfelé, és a gerincre érve majdnem belelépünk a tóba. Pár méterrel arrébb a zsi­lip; két rozsdásodó vaskorlát fogja közre a 8-10 méter hosszan benyúló deszkajárót. Körülbelül a felénél van a rá­csos ajtó, lakattal. Onnan, ahol állunk, nem látunk be a zsi­lip torkába, viszont szüntelenül halljuk és érezzük a tó hörgésszerű sóhajtását.

Hogy ilyen hevületűnek kívánnánk a vágyott lélegzetet, azt persze nem állítottuk sosem.

Viszont tudjuk már, minden egyes sóhajtással - akarva, nem akarva - eljutunk valahová.

A bomló őztetemre a Tarr György állíttatta kőkereszttől jobbra, a csalános és a bodzabokor irányában a ritkás gyepűben találunk. A szőrös bőr a nád vattás virágára emlékeztet, kár hogy annyira bűzös. Lenyűgöző viszont a lecsupaszított bordák látványa, valamennyi csont a helyén, egy merész vo­nalú építmény ácsolatának makettje is lehetne, vagy egy új­szerű bevásárlókosár. A gerinc a csontváz szétnyílt ízein nyugszik, lehet, hogy lövedék terítette le, de az is lehet, hogy betegség, vagy egyszerűen a kor, a kifutott idő. Nagyobb ra­gadozó errefelé szóba sem jöhet. Nem felejtjük: pitymallati fényben indultunk el hazulról egy nehéz, kimerítő álom foszlányaival, sőt (erre is sokáig emlékezünk még), az éjfélig tartó vita (veszekedés?) nyomasztó terhével, szó nélkül, észrevét­lenül. Még sáros volt a föld; fogalmunk sincs, mikor eshetett. Talán amikor az a kísérteties ház lángba borult álmunkban, s mi álltunk a magasban egy hófehér torony labilis keresztrúdján, és a könnyeinkkel kellett oltanunk a tüzet. Lehet, könyörgésünkre eredtek meg az ég csatornái, a vánkosunk egy élő lucsok lett; úgy hagytunk mindent érintetlenül: a fejünk fúrta gödörben a forró nedvfoltot, s a verejtékünktől súlyos, össze­gyűrt lepedőt; vergődésünk tanúját. - Az útvonal: Kerékso­mos, Szakadák, Kétág, Csoba-halála, Hodas, Jézsi-gödre, Ke­lő, Tündér-domb, Pokloskút... - És most itt vagyunk az őz lábánál. Mintha álmunkból hívott volna e tetem, hogy ka­nyargós úton rátaláljunk. Leguggolunk, és belesünk az íves barlangba, ahol már semmi sincs, ahol a síkos szív lüktetett va­lamikor. Hihetetlen, hogy bármi is lett volna benn valaha. Ki­csit csábít is az üres tér, hogy kipróbáljuk: befér-e a legalsó bordák közt a fejünk. Amit látunk: egyetlen szabályos ívű ha­jó, olyan tökéletes, hogy megilletődve le kell kuporodnunk az oszlopos csontok tövébe; ámulva nézünk szét. Itt már csend van, a lehető legteljesebb csend. Alig hihető: jártunk már egyszer hasonló boltívek alatt. Kérdés: mi mindent fel­edtünk azóta! És mi mindent elkövettünk! Talán térdepeljünk középre, és... - töröljük meg zsíros homlokunkat. Aztán induljunk fölfelé a szűk folyosón, kanyargó labirintuson; kite­kintve a szemek üregéből, úgylehet, gazdag legelőkre látunk.

Amilyenek már rég nincsenek mifelénk!, mondjuk, sóhajtjuk az őztetemtől jócskán eltávolodva már, valahol az újonnan foltozott országúton ballagva.

Mifelénk mostanság csak kiégett gabonatáblák, csenevész kukoricások vannak.

Keseregnünk persze értelmetlen, és fölösleges is. Fél fül­lel hallottuk a hírt: a hajdani mezők, ligetek, léniások erede­ti, mélyzöld színének visszavarázslásáról hamarosan élet­belépő kormányrendelet intézkedik.

S dicséretes az is, hogy Honatyáink közt szép számmal akadnak már, kik bemerészkednek alacsony ácsolatú hajlé­kokba ország s világ szeme előtt, így például a Csölle Bözsinek a helyi tévéhíradó stábja kíséretében odaviszik a mara­dék hurka- meg kolbásztölteléket, hogy süsse meg. Öt napig nézi a szerencsétlen asszony. Soha be sem gyújt (nincs is mivel), csizmásan fekszik a vetetlen ágyon. Nem tudom, meg: nem bánom - ezeket mondja. Várja a halált, de az még gondolkozik a dolgon.

Mi viszont emlékszünk még a régi Mocsilásra, ahol Krepcsák András vasvellával megagyusztálta volt felesé­gét; az asszony pendelyben szaladt.

Mint mikor gyerekkorunkban a párnát magához ölelve futott el előttünk a fehérruhás angyal a Fölső-hegyi kereszt­nél, s mi fűzfalovon vágtázva üldözőbe vettük.

A keresztanya haláláról már, sajnos, későn értesülünk. Mondják, a végén már nem szívott be levegőt, csak kifújt. Hálálkodva köszönte meg anyánknak a lábára felhúzott pacskert és a hozott pogácsát. Harkányba menne most, mondta, de Pécsváradra is el kéne mennie fogat húzatni. Nincs is fogad, anyu - szólt rá a hatvan éves lánya. De van, lyányom - felelte sértett önérzettel -, itt van, ni, leghátul.

Minderre az égervölgyi fák között, a piszkos vizű tó partján is emlékezhetünk, ahol - nem messze a csordogáló kúttól - reggel óta egy bermuda-nadrágos férfi kacag. Szí­vesen elfordulunk tőle, és inkább követjük tekintetünkkel a víz felszínén futkározó vízimolnárkákat. Mintha száz és száz kicsi kalapácsfejű szöggel verték volna tele a tó tükrét. És néha, még suhogást sem hallatva, áthúz a víz fölött egy pici denevér, gyors nyelvével az apró szögeket szedegeti föl.

Mert van ám úgy néha - és ez a csodálatos!, mondjuk -, hogy szépségesen összesimulnak a kontrasztok.

Akár a tarlóföldek sárgájában az árnyékos keréknyom; bársonyon az ellentétes simítás.

A távcsővel figyelő vadászt a fenyves szélén már inkább elképzeljük, semmint vágynánk rá, hogy elevenen megpil­lantsuk. Lehet, ott van a magaslesen, de az is lehet, csak a kalapját tette ki figyelmeztetőül. Elámulunk, milyen go­romba ember hírében áll a faluban. Állítólag zárva tartja kedvesét, a valaha erdőt-mezőt járó szépséges Rózált. A le­ány nem jár ki már a habos füzesekhez. A napraforgótáblák ívelő sárgájából nem hallik kacagása. Hiányzik-e a tájnak? A cipellőjén valaha bársonyosan megülő por, úgy látszik, elvan nélküle is. És nem megy utána egy madár sem, egy barkaág sem sóhajt érette.

Az éjszakát már ama örökké emlékezetes hídon töltjük, ahonnan viszonylag jól be lehetne látni eddig megtett utun­kat, s talán azt is, ami még hátra van, vagyis tényleg majd­nem mindent. Mostanság azonban csak a ködöt láthatjuk: olyan sűrű, mint üveglap közé szorított kocsmafüst. E köd­ben leginkább magunkat keressük egy-egy pillanatra, úgy, hogy körmünkkel a zsebünk szegélyét percegtetjük, és fi­gyeljük közben, amit teszünk. Kétségtelenül hűvös az éj, az idő pedig alig-alig omladozik. Alulról tör át a hideg a lécek vékonyka résén, s néha úgy húz át rajtunk függőleges vo­nalban, mint a tölcsérben az örvény.

S úgy lehet, ez már a hajnal; nyálkás, belülről dideregtető. Ha odább lépünk, ruganyzik alattunk a padló, s a nyiszorgást elnyeli a mély.

Read more: https://jo-novella.hupont.hu/12/hosszu-uton#ixzz5zCsbI0mc