Hol jártál
Hol jártál
Az ezernyi apró, szerteszéjjel rugdalt tipli, a hullámlemezek, lécek, raklapok, a szétszerelt pavilonok csővázai, dugig tömött konténerek, elhajigált papírdobozok, papírzászlók, újságcafatok, műanyagpoharak, ócska girbe-gurba drótok, széttúrt virágágyások, szakadt fóliák, dirib-darab filcek, sátorponyva-rojtok, imitt-amott heverő csövek, csokipapírgalacsin, üvegzuzalék, eltépdesett ragasztószalagok, leszaggatott nyírfaágak, kiégett fű, aszfaltba gázolt lánc (gépjárművek!), gomb, aprópénz, törött támlájú padok, szögek milliószám, gumi és gumi ─ rengeteg.
Így kezdődött, ahogy most véget ér. Ugyanilyen elviselhetetlen hőség nehezedett a városra, ugyanígy kopácsoltak az ácsok, csőszerelők, dekorosok, ugyanilyen álmosság, viszketegség és émelyítő gyomor volt hangulatod meghatározója, mint amilyen ma, július 24-én meghatároz.
De legalább mára borult az ég (borult). És ─ nem, ez nem lehet igaz! ─ már dörren is. Amire heteken keresztül epekedve vágyódtam ─ itt van hát? ( Ó, bárcsak szakadna meg!...)
Tejszerű párában/ködben a hegyoldal. Alig kivehető. Egyöntetűen szürke az ég. S íme: keményen, kitartóan, csattogva már esik is. Hólyagosan, habosan, szélesen hömpölyögve folyik az út két oldalán. A tegnapra kiégett gyep nyeli a vizet. Be szomjas, (be szomjas) a föld! Még látni a pavilonok helyét, ott a fű holdkórosan sápadt. Tuskók hevernek a járda mentén. A kerítéselemek itt-ott ki- és bedőlve. Rongyok, papír- és nejloncafatok áznak a konténerek körül. A raklapok magasan egymás tetején, téglaszerű lábaik között átlátni a szemközti bérházakra; a rózsaszín falú ötszinteseken sötét sávokban, mint a vér, csorog alá az eső.
Hol jártál te barna kislány ilyen korán
Hogy ilyen harmatos a selyemszoknyád...
Egész halom műanyagpohárral jön egy konyhai dolgozó, a kukából emelte ki. A társai ott turkálnak a nejlonok, kartondobozok kupacában. A sárga szemetesautó is megjött; a kapaszkodóról leugró fickó odaáll a kerítéshez, szembe a bérházakkal, muskátlis erkélyekkel/ablakokkal, és vizel, vizel, gyönyörűn! Meztelen hátán szigony formájú tetoválás; sűrű, gyapjas, ébenfekete szakálla van, a haja viszont gesztenyebarna és tüskésre nyírott. Lucskos, sötét kesztyűt visel, rálép a kartondobozra, szétrugdalja, tépi, nyúzza, végül, amint kilapult, fölszedegeti egyenként, s ujja közé csippentve vigyorogva viszi a kocsihoz. De nem dobja föl a többi szeméthez, egyelőre lerakja a jobb hátsó kerék mellé, a földre. A hasán is tetoválás: szétfeszített szárnyú galamb. A nyakán viszont keresztben egy duzzadt ajakfiorma, alatta: ITT VÁGD EL, BABA! Utánuk kiált a srácoknak, kik a gimnázium felé tartanak: "Öcsém, de szép vagy!" Ketten is visszanéznek, kérdőn mutatnak magukra: nekem szólsz? Ám a fickó nem reagál, mintha nem is látná már őket. Most meg ott lapátolja a konyha bejáratánál a dirib-darab lécet, tiplit, izmos felső karján ujjnyi forradás, talán bicskázás emléke.
Szedik szét a kerítést. Két férfi egy-egy méteres csőrúddal jobbról-balról megemeli az elemet a sarkainál, harmadik társuk középen kicsit megtartja, aztán zsupsz, dől, caffan az aszfaltra. A tuskókból kimeredő kék oszlopok úgy álldogálnak elárvultan, sorban, mint a gönceitől megszabadított halálraitéltek. Áznak a fák. Ez már csak amolyan pöttyögő eső, nincs igazán leve, a munkások nyugodtan jönnek-mennek, forgolódnak, verik tovább széjjel a faházakat, csavarozzák szét a maradék pavilonokat. Elmúlt hát ez a vásár is. A legnevetségesebb év legnevetségesebb vására. Akár haza is mehetnék, ami dolgom még lenne itt (fölírni a kilépő kocsik rendszámát), az is röhej már. Honnan lépnének ki, ha egyszer kerítés sincs! A gyalogosok is nekibátorodnak, s jönnek át az eddig elzárt téren, keresztül-kasul. Sárga bőszoknyában, lapos cipőben, karján libegő, kopott szatyorral egy 45 év körüli nő. A bukszusoknál lelassít, jobbjával hátranyúl, s ülepén megigazítja bugyiját.
Hol jártál te barna kislány ilyen korán
Hogy ilyen harmatos a selyemszoknyád
Zöld erdőbe' jártam, rezedáér'...
Édes jó mamám! Szeretném hátrahagyni már mindeme kuplerájt. Annyira zakatol a szívem. Mert elszállíttathatnám haza, ezt is, ezt a halom deszkát, s a még nagyobb halom talpfát, sőt az egész dobogót. Csakhogy a gyávaság visszatart. Meg amire magamban lépten-nyomon hivatkozom: az úgymond tisztesség. Vagy inkább a közöny? De mikor látom, hogy a gazból miket szednek ki a máris hemzsegő guberálók: betonlapokat, hibátlan téglákat, egész doboz szöget. Én még ruhát sem tudok venni a fiaimnak. Vagy egy biciklit a kicsinek. Szégyellni bezzeg szégyellek a gatyába süllyeszteni ezt-azt.
Zöld erdőbe' jártam rezedáér',
Fáj a szívem majd meghasad a babámér'...
Már tisztul a kép. Balra, a hegyen jól látszanak a szürke és piros palás házak, a fehér falakból mint szemek merednek felém a barna zsalugáteres ablakok. Ez itt a hegy lába előtti viszonylag sík térség. A vásárból maradt oszlopokon túl mesterségesen létrejött dombocskák, az út két szélén kamionkerék nagyságú sziklák, egyikre-másikra spray-vel ráfújva: SZERESS! LÉPJ LE! LE A KORRUPCIÓVAL, BUGYIVAL!... ─ és így tovább.
Áthúznak az autók, most már áthúznak. Az esőnek már csak itt-ott egy-egy tócsa őrzi nyomát. Szél lengeti az apró levelű nyírfát, melynek alácsüngő, vékony ágai elrejtenek valamelyest.
Komolyan vettem ezt is ─ szűzanyám ─, ezt a vásárt, mint mindent az életben! Ugyanakkor voltak olyanok, akik egyszerűen meg sem jelentek. Milyen igazuk volt! Én meg inkább szembeszálltam a (majdnem azt mondtam: gonosszal) főnökömmel. Nevetséges vásár, nevetséges emberek! Kihúzni egy szőlőkötözéshez használatos műanyagszalagot, s nagy, ormótlan deszkára ráírni, hogy: PARKOLNI TILOS! ─ nevetséges. Az embernek méltósága is van, mondtam. Azért persze kihúztam, és odakötöztem fához, kukásedényhez, útjelzőtáblához. Jött kifelé az az ember, a Modellező Klubtól, érteni ugyan nem értettem, amit kiabált, de a gesztikulációja szép, zamatos magyarságról árulkodott. Ahogy én húztam kifelé azt a sárga nyúlós vackot, ő jött utánam, és szaggatta el. "Ne nekem mondja, jóember, én maximálisan egyetértek magával, de van itt egy szar ember, neki mondja..." Hogy ki az? Hogy hol van, mutassam meg neki azt a jankót! Megmutattam. A hangom elcsuklott, a szégyen, amihez semmi közöm, rám szállt, belém ivódott.
Zöld erdőbe' jártam rezedáér'
Fáj a szívem majd meghasad a babámér'...
Fél perc alatt bukkan ki a busz a terelőútvonal másik végén. Ez is remek dolog, mármint hogy kihelyeznek egy táblát, és nincs súlya, foganatja. Ha már egy autó beszaladt ─ követi az egész sor. És mért is ne!
Ülni és figyelni, hogy lopnak-e. Ami látható. Mert utólag már föl nem nyittadhatod a csomagtartót. Csak diszkréten! ─ volt az utasítás. Visznek itt mindent. S hogy kik viszik? Hát a bennfentesek, a kiállítócégek nyakkendős-nyáriinges urai s hölgyei. Te meg egy lécet se mersz fölvenni, amit kidobtak, még egy szöget se. De legalább vizsgálhatod magadon a csábítás dilemmáját, ha-ha-ha!
Elmosódott felkiáltójel a hegyen a tv-torony.
Nem, semmi közöm a vásárhoz. Nem tudom mért jöttem ide. Természetesen tudom, mért jöttem ─ pénzt keresni, egyáltalán: tevékenykedni, de úgy igazából nem tudom, miért.
Háttal nekem, most lehajol, fenekét mutatja felém, s mintha földiszedret csipegetne (csip-csip), szedegeti a szétszórt szeget egy férfi. Mindent, ami ingyen van, amihez hozzá lehet jutni, ha görbe, hát görbe, le van szarva, majd kiegyengetjük, nem igaz?
Ahhoz a nagy kupachoz hétszent, hogy lehajol! Persze előbb még körbecserkészi, úgy sétafikál, mint aki levegőzni jött ide, de a szeme már mint a motolla. Kis csokor virág (gaz) a kezében (talán alibi?), és most úgy dönt, beletúr a rongyokba. Természetesen finnyásan, két ujjal csupán, mintha mozdulatával is mondaná (annak, aki netán nézi!), mi az isten ez itt, hö! Ám tíz másodperc sem kell, s már könyékig a trutymóban; szegény papa, te már a huszadik vagy, aki kincset remél abban a kupacban!
És azt hiszem ─ anélkül persze, hogy ezt előre megbeszéltem volna magammal ─, azt hiszem még azért is jöttem ide, hogy ne legyek otthon. Mert ahhoz, hogy igazán együtt lehessünk, ahhoz el kell néha mennünk. Már jó ideje képtelen voltam együtt lenni. Így tehát most mégiscsak jó itt, itt a kavicson, ezen a kiégett, lehúgyozott gyöpön.
Újabb alakok tűnnek fel; ballonkabátos bátyó, svejcisapkában, fekete posztócipőben drótot gyűjtöget, tűzre való lécdarabot. Ahogy most elindult át az úton (kinézhetett valamit), félelmetesen bizonytalan. Nem csoda: orrán szódásüveg-alja szemüveg. Fél óra, és már teli a kis kordé tiplivel, a kerítést kifeszítő karóval. És még tovább gyűjtöget az öreg. Néha átnéz rám, de azt hiszem, nem lát el idáig, vagy ha mégis, gondolhatja: nem ellenfél a muki. Ami igaz is. Vigyed, papa, melegedj télen a tűzénél, remélhetőleg lesz tél, és remélhetőleg te is leszel még!
Fülledt a levegő, még mindig fülledt. Mégis legalább esett kicsit. Ahogy véget ér a vásár, a teljes levonulás, megjön a hűvös, szeles idő. Amit négy héten keresztül mindhiába vártunk. Verebek ugrándoznak az aszfalton, egész csapat, annyira megszokták már az ember s a gépek közelségét, hogy sorra gázoltatják el magukat. Öngyilkos verebek? Meglehet. Minden meglehet. De inkább csak eltunyultak, átvették az ember természetét, azt hiszem.
Hol jártál te barna kislány ilyen korán
Hogy ilyen harmatos a selyemszoknyád
Zöld erdőbe' jártam, rezedáér'...
Fáj a szívem, majd meghasad a babámér'...
A gimnázium udvarán találtam meg azt az embert, aki az összekötőm kellett volna legyen. Széles orrcsontú, aprószemű, s valahogy mintha leszázalékolt lenne. Söprögette a szemetet; nagy, cserepes mancsával körbemutatott a salakpálya és az étkezde üvegverandája közti térségen. Hogy ez mind az ő területe. Meg amott az aszfaltozott placc. Be nem enged ide autókat. A főgondnok személyesen bízta meg. Ha megsüllyed a bitumen, neki kell rendbehozatnia. De ha nem áll rá semmilyen tragacs ─ hiba egy szál se, s a boríték nyomós lesz. Kezet ráztunk. Mintha a szemembe fröccsent volna a nyála, elfordultam, bal hüvelykemmel megtapogattam a becsapódás helyét, szerettem volna kifordítani a szememet, hogy szép, egyenes pillantású legyek, mint a belgrádi Drugo Vojecs hitvese, a Zebellus. Istenem, de drága volt nékem az itteni lét! Két pintes tonicot, fél rúd Konzum-stifoldert, hét darab vasutas-csokit, azonkívül zsömlét, kiflit, fonott kalácsot, hűtött kakaót, sajtot, tucatnyi rágógumit pusztítottam el eddig. És még mindig nincs vége. Tegnap be kellett mennem a centrumba vékony anyagú, szellős pulóvert venni, mert azt hittem, megvesz az isten melege.
...Nem átkozlak kisangyalom nem szokásom...
Az én fiaim olyan szegények, mint az apjuk. Heteken keresztül csak este találkoztunk. A nagyobbnak kell majd egy táska szeptemberre, egy megfelelő nadrág, amely még nem lyukas, télre csizma, csizma az kell. A kisebbik viszont tényleg megérdemelne már egy új bicajt. Semmi újat nem kapott, csak amit a bátyja már széjjelnyúzott, félretaposott, kikoptatott.
Ereszkedik le az este. Kutyákat hoznak le a térre sétáltatni. Itt elengedik őket, hadd hemperegjenek. Minden kiemelkedőséget oldalba hugyoznak.
Mit mondjak: elfáradtam.
Kijön egy srác, és dobálja maga elé a kavicsot. Megy át a téren, ezen a parkszerű valamin, és minden lépésnél elhajít egy szemet. Nyúlánk, rövidre nyírt hajú fiú, fényes melegítőben, ejtett vállú fehér pólóban. A virággruppnál balra kanyarodik, és eltűnik a bérházak között. Ott egy bácsika kockás flanellingben. Amott meg vállán viszi gyerekét egy férfi. A parkolóban két adidas-blúzos leányzó ütöget.
Hol jártál te barna kislány ilyen korán
Hogy ilyen harmatos a selyemszoknyád
Zöld erdőbe' jártam, rezedáér'
Fáj a szívem majd meghasad a babámér'
Nem átkozlak kisangyalom nem szokásom
Csak a mosdóvized vérré váljon...
A kis ember, akit meg kellett volna akadályozni abban, hogy összeszedje a tipliket, dirib-darab léceket, karókat, mert (főnöki utasítás) ─ menjen a p...ba, szüksége van a szövetkezetnek (magánkézben az egész!) télen tüzelőre.
Ócska, nagyon-nagyon szar ember volt a főnök, igaz ugyan, hogy meghívott egy limonádéra (mindegy, hogy nem kértem), viszont a tartozását a szalagok árából, plusz a füzetek árát nem fizette meg. Velem persze le akarta iratni, ki nem adta vissza a lámpaelemet, sípot, s noha gyanítottam, hogy egyik rokona a szarka, nem nevezhettem meg bizonyíték hiányában. De: ő lopott az őrök közül legtöbbet, mindenki tudta. Mi volt hát az én feladatom? Az őrök őrzése? Nevetség! Éjjel kétszer indultam ellenőrzésre, ez volt a hivatalos megnevezés, bennem ugyan szikrája sem volt az ellenőri ambíciónak, fáradt voltam, iszonyúan álmos, attól tartottam, elvétem egyszer a lépcsőfokot és nekizuhanok valamelyik ajtónak, talán föl sem bírnék kelni. A hölgy, akivel egy helyre voltunk beosztva, tojt az egészre, nekem kellett volna meggyőznöm feledatunk fontosságáról.
...Nem átkozlak kisangyalom nem szokásom
Csak a mosdóvized vérré váljon...
A Csöcsös Marcsák meg halványzöld csalánrojtokban, fekete övvel! Egyik-másik cilinderrel a fején végiglejtett a dobogón. S este már a "Főhadiszállás" bejáratánál, a rögtönzött előadáson mutatták be kiemelkedőségüket. Úgy nyúltak el a fövenyen, mint részeg kacsák az eperfa-almon. Az autómobil ablakából ráláttunk ezüstszállal díszített bugyijukra. A csámpás fülű fősofőr olajos mancsával lágyan érintette a dudát, de nem nyomta meg.
Hol jártál te barna kislány ilyen korán
Hogy ilyen harmatos a selyemszoknyád
Zöld erdőbe' jártam, rezedáér'
Fáj a szívem, majd meghasad a babámér'...
Fiatal, zsíros hajú barna lány hordta a 4-es pavilon kisebb tartozékait. Egyszer egy fiókot vett a fejére, s mezítláb, fehér, egyrészes, de hátul mélyen dekoltált fürdőruhában egyensúlyozott a tüzes aszfalton. Nem látszott rajta semmi szégyenérzet, s bizonyára igaza is volt. Mégis furcsa volt kicsit, ahogy combja belső falának hormonzavarról árulkodó, sűrű, ébenfekete szőrzetét villogtatta. Ilyen dús bajuszt szeretett volna mindig boldogult felmenőm, a néhai Krebsz Toncsi. Drága ükapám, láttál-e valaha kifeszített szárnyú kányát fehér selyembélésű cilinderből kinyomulni úgy, hogy feje gyapjában csőre veszett? És ez még itt egészen fiatal varnyú. Miket mível az ilyen, ha egyszer kiszabadul "zsákjábul"?!...
Nem átkozlak kisangyalom nem szokásom
Csak a mosdóvized vérré váljon
Törülközőkendőd lobbot vessön...
Folyton álmodom. Tegnap is álmodtam. Még reggel is. Mintha e rövid lefutású élet ezáltal meghosszabbodhatna. Tegnap a pontos j-ről és az ly-ról álmodtam. A pontos j egészen sovány volt, hosszú sor végén állt, állát leszegve, szomorúan.
Zöld erdőbe' jártam, rezedáér'
Fáj a szívem majd meghasad a babámér'...
"Nos, barátaim ─ így szólt a fősofőr, még akkor este, a buszban ─, mindeme bomlottság még semmi ám, semmi! Errefelé az a szokás járja: a disznó farkát levágják a szúrást megelőző estén. Így egész éjjel elvérezhet, s reggel csak bele kell bökni a gyilokkal. Míg éjjel a coca vérzik, a gazda nyugodtan alhat: beindítva a halál! Talán még szerelmeskedhet is az asszonnyal. Könnyebb is két farokkal..."
Bizonyára mondott volna még egyebet is bölcsen s melengetőn, de már akkor jöttek a népviseletbe öltözött menyecskék, s mielőtt fergeteges táncra perdültek volna, öklükkel bolondosan megdöngették a busz oldalát:
Hol jártál te barna kislány ilyen korán
Hogy ilyen harmatos a selyemszoknyád
Zöld erdőbe' jártam, rezedáér'
Fáj a szívem, majd meghasad a babámér'
Nem átkozlak kisangyalom nem szokásom
Csak a mosdóvized vérré váljon
Törülközőkendőd lobbot vessön
Attul tégöd a jóisten meg se möntsön