Találkozások

Találkozások

Hiába, a szakma elkísér, ezt gondoltam, amikor a kórház kocsiportáján belebotlottam egy régi vendé­gembe, ő volt a kapus, sima, zsíros hajára emlékeztem, és hogy a tarkóján mindig jól föl kellett stuccolni, volt, hogy a férfi kérte a szeszes bedörzsölést, volt, hogy nem, ám fizetni mindig gavallérosan fizetett. A fickó szívélyesen útbaigazított, amikor érdeklődtem tőle, hol végzik az agyszcintigráfiás vizsgálatot. Ott a főkapun be - mutatta kedvesen mosolyogva -, aztán végig a folyosón, és a folyosó végén jobbra. Sugárosztály, ki van írva nagy betűkkel.

Köszöntem, mentem.

Az egészben az az érdekes: befelé nem veszem észre, hogy a lábtörlőrács labilis, gépiesen átlépem, s majd csak kifelé jö­vet, megbotolva benne figyelek fel rá. Pedig nekem pont egy ilyen lábtörlőrács miatt kellett idejönnöm. Négy hónapja fej­jel nekimentem a vasajtónak otthon. Mert - szokás szerint késve - rohantam a gyerekért, és a rács közé, nem vettem észre, be volt szorulva egy kő. Ahogy az ajtót futtában kilöktem ma­gam előtt, a kő hirtelen megakasztotta, azon mód visszacsa­pódott, én pedig homlokom bal felével teljes lendülettel neki a vas lapjának. Pillanatnyi megingást észleltem, majd - ezen le­pődtem meg legjobban - a vér ízét kezdtem érezni az agyamban. Ahogy a vér kilöttyen kicsit, mondjuk egy abroszra, és lassan felitatódik. Ezt a kilöttyenést éreztem először meg, azután pedig a vér ízét, belül, az agyamban. Odanyúltam, de az ujjam száraz maradt. A dudor persze máris megvolt. Menjek most vissza, és nézzem meg a tükörben? Nem vérzett, és reméltem, a búb sem olyan nagy, hogy mindenki engem fog bámulni ezért. Mentem hát a gyerekért.

Csak sajnos nem is borogattam, utána sem. Meg aztán - mondták - le kellett volna feküdnöm egy-két órára. Ezt elmulasztottam. Most aztán itt vagyok.

A folyosó végén, ahol jobbra kellett forduljak, kissé elbi­zonytalanodtam. Ott végig kórtermeket láttam, egy cigány nő ült a sárga műanyagszéken, elindultam hozzá, hogy megkérdezzem tőle, jó helyen járok-e, a nő már mozdult is, és a szája is széjjelnyílt, számítva rá, hogy megszólítom, s felelnie kell, ám ahogy haladtam feléje, egy pillantásra visszanéztem mögém, s mivel épp akkor lépett ki egy nővér az egyik ajtón, tőle kérdeztem inkább: a sugárosztály erre van?

Mondta a nővér, hogy itt végeznek izotópos vizsgálatot, igen, az üvegajtón túl, leghátul. A cigányasszonyt elfe­lejtettem akkor, ám amikor hátul, a kisablakon benyújtottam a beutalómat, újra eszembe ötlött az apró, sötét bőrű teremtés: biztos azt gondolta magában, bár meg se jelentem volna, hisz minek megyek feléje, ha közelébe érve máris elfordulok tőle!

Ahogy jobban bekukkantottam a kisablakon, újabb isme­rősre leltem. Ennek is nyírtam nem egyszer a haját; a fickó csupa fehér szerelésben volt, lehet, hogy orvos? Amikor megis­mertem, emlékszem, a mára sűrű fekete bajusza még csak pelyhedzett, viszont a tartásából ítélve most is olyan hetykének látszott, mint annak idején volt. Hűvösen köszöntünk egymásnak. Arra gondoltam, barátságosabb is lehetnék hozzá, tőle biztos megtudhatnám: helyes-e, ha alávetem magam egy ilyen vizsgálatnak. Mert volt, aki egyenesen lebeszélt. Viszont a fejfájásom már hosszú ideje tartós. Nem tudni az okát, s ez legalább annyira veszélyes lehet, mint most odafeküdni a kobaltágyú alá.

A folyosó falán Dürer-metszetek reprodukciói sorakoz­tak. A szemben lévő képről sokáig (míg föl nem keltem a székről, és meg nem néztem tüzetesebben) azt gondoltam: Cervantes lo­vagja, s a lovag mellett a másik lovas hűséges kísérője. Mond­tam is magamban: jó helyre akasztották ki: azzal a nagy dárdával, ahogy nekimegy a szélmalomnak! De aztán azt gondoltam: ez mégsem az a harcos. (Az vagy nem az, igazából egész ottlétem alatt nem tudtam eldönteni: rajzolhatta-e Dürer Don Quijotét? Szégyen, de nem tudtam. A páncélos lovas lova alatt egy iramodó kutyát láttam, hátrasimuló füllel. Viszont Dürer sírjá­nak feliratát iskolás korom óta betéve tudom: Quiquid Alberti Dureri mortali fuit, sub hoc conditur tumulo).

Nyolc negyvenötkor kaptam meg az injekciót. A szúrás helyén pár percig még rajta tartottam a vattát. Aztán az isme­rős srácot láttam kimenni, majd, talán fél óra elteltével, visszajönni. De most egy kerekes ágyat tolt (nem valószínű te­hát, hogy orvos, állapítottam meg magamban), az ágyon egy őszülő, borostás arcú beteg feküdt, vékony lepedővel hón­aljig betakarva. Amott, a folyosó végén is volt egy másik ápolt, az tolókocsin pihent, agyonhasznált, betűvel és számmal jelölt pokróc fedte, arccal a falnak állították fekve, egy civil nő őrködött mellette fehér blúzban, jó ötvenes volt a nő, talán ő lehetett a feleség. Ennek a betegnek nem láthattam az arcát, így aztán a korát sem tudtam megsaccolni. Volt ott még egy üres ülő- vagy fekvőalkalmatosság is a sarokban. Közepén egy rúd, a rúdról két lánc csüngött alá, legelöl pedig egy fogaskerék volt, pedállal.

Természetesen nem volt vége még az ismerősök sorá­nak: a 2-es gammafelvevő teremből kilépő fiatal, szőke hölgyről az az érzésem támadt: nem teljesen idegen nekem. De nem tudtam, hol láttam. Először csupán azt gondoltam róla, hogy csinos, s ilyenformán szimpatikus nekem, de aztán csak nem maradtam ennyiben: ismerem valahonnan. Persze, egyéb gondunk ne lenne! Viszont észrevettem, hogy a nő is többször végigmér engem. Annyira jóvágású lennék ebben az új dzsekimben, tűnődtem, amit tegnap vettem 250-ért a BÁV-nál? Pedig hát nem is tetszett igazából, csak az ára, és hogy bélelt, mellesleg estig varrtam a selyembélést (bizonyára ezért került csak 250-be), mind a két ujján hosszan fölfeslett, és még a hátán is. És te­lis-tele volt zsebbel, és mindegyik zseben cipzár, jókora fityegővel, kettőt mindjárt le is kaptam a csípőfogóval, hogy ne legyek benne annyira karácsonyfa. Viszont kényelmes­nek kényelmes volt, kétségtelen.

Amikor beszólított a hölgy (első pillanattól kezdve reméltem, hogy hozzá, és nem az 1-esbe kerülök; oda a tolókocsisok, tolóágyasok mentek, a már talán soha föl nem kelők, ezt észre kellett vegyem; persze lehet, hogy ijedségem­ben eltúloztam és más napokon ugyanúgy ide is, és oda is mennek ilyenek is, és olyanok is; most azonban ez volt a menetrend, így láttam), amikor beszólított a hölgy, mindjárt azt kérdezte tőlem, jártam-e már itt? S amint közöltem vele, hogy nem, még soha, a nő szemmel látha­tóan igencsak elcsodálkozott ezen, sőt hangot is adott csodálkozásának: Érdekes, pedig biztosra vettem, hogy járt már nálunk, olyan ismerős az arca.

Na, helyben vagyunk!, bólintottam, és mondtam, hogy nekem is ismerős valahonnan. Ezen nevettünk, anélkül, hogy tudtuk volna, miért. Aztán a nő megkért, ves­sem le a pólómat (a dzsekit előzőleg már levetettem és fölakasz­tottam a fogasra; különleges fogas volt, majdnem olyan, mint az infúziót tartó állvány). S amit ezután mondott nekem, azzal egészen meglepett, már ahogyan mondta, azzal is, tudniillik roppant természetesen mondta, sőt: kedves szívélyességgel a természetességen túl, aminek bizonyára a mindvégig tisztázatlan - vélt? valós? - ismeretségünk volt az alapja. Azt mondta, pontosan ezekkel a szavakkal: Most né­hány felvételt fogok készíteni az agyáról. Semmit nem fog érezni. Mindössze annyit kérek, beállítás után ne mozdítsa el a fejét semerre sem, jó? Egy-egy felvétel 3-4 percig eltart, én majd közben kimegyek, a gép viszont végzi tovább a dolgát. Akkor talán kezdhetjük?...

Mondjam azt, hogy örömmel? Pu­ha, bársonyos jelenség, az már biztos, de hát nekem felesé­gem van, s gyerekem, a fiam még csak négy lesz májusban, reggel elvittem az oviba, és azt mondtam neki, délután érte megyek...

Hat felvétel készült az agyamról, három hanyatt fekve, és három hason. Mindvégig arra gondoltam, belém lát és - így vagy úgy - rögzíti a gép, nem csupán a vérem útját, de a gondolatomat, azt is, amikor azt gondolom: belém látsz, és azt is, amikor azt mondom: rögzíted a gondolatom.

Persze hanyatt fekve, az ablakon kitekintve, míg arcom közvetlen közelében volt a súlyos szem, jól tudtam: sok mindenre gondolhatok közben. Még ha követ is a gép. Bár nem tartottam valószínűnek, hogy mindenfelé követhet, pél­dául mikor amott, azt a távoli házfalat nézem, és közben - ma­gam sem értem, miért - az jut az eszembe: kévébe kötött kukorica­szár egy fagyos éjjelen végigcaffan a havon, és én bevizelek - nem tudom, követhet-e vajon? Követhet-e abba a gyermekkori magányba? Igaz, tettem hozzá mindjárt, ez is csak magány, itt, e félelmetesen pontos szerkezet alatt, de már katarzis nélküli, száraz, fakó, üdvözületlen.

Csak gyanítottam, hogy a hetyke legény ismerősöm érintette meg meztelen hátam, amint hasmánt épp kászálódtam lefelé a vizsgálóasztalról: Hogy vannak a borbélyok? - S még ki sem nyithattam a számat, már válaszolt is a hang helyettem: Látom, nem valami jól. - Erre ijedten hátrafordultam, s ami igazán ámulatba ejtett: sehol egy lélek nem volt a terem­ben, csak a kivetített mozdulatlan agyamat láttam vibrálni a kép­ernyőn. Amíg öltözködtem, kíváncsian közelebb léptem a mo­nitorhoz, és idegenkedve farkasszemeztem vele.

A hölgy jó öt perc múlva érkezett csak vissza, kedvesen mosolygott, amint azt tőle már megszokhattam. És lelkesen újságolta, hogy kitűnő házirétest hoztak a büfébe. Minden nap pontban ilyenkor szállítják. Reméli, a kedves beteg megbocsátja neki, amiért egyedül hagyta egy csöpp időre.

Semmi baj, legyintettem rá. És mintha mellékes do­log volna, megkérdeztem, kézhez kapom-e még ma a vizsgálat eredményét?

A nő megejtő szelídséggel nézett rám. Azt majd a kezelőorvosának küldjük meg, mindig így szoktuk - válaszolta nyugtatóan.

Ezek szerint, mondtam szedelőzködve, nekem itt nem is kell tovább várnom?

Természetesen nyugodtan elmehet, felelte a nő mosolyogva. S amikor indultam kifelé, kedvesen még utánam szólt: A meggyest, ha még kap belőle a büfénél, ajánlom, kóstolja meg, nagyon finom.

Kényszeredetten visszamosolyogtam rá, és bó­lintottam egyet. Ám a büfénél nem álltam be a hosszú sor végére még­sem, sietve tovább haladtam a folyosón. Olyan gyorsan húztam kifelé az épületből, hogy ott, a kijáratnál, kis híján elvágódtam a lábtörlőrácsban.