Apám és én

Apám és én

A lófejeket hosszúkás élű szerszámmal aprítjuk föl, apám és én; a fejet, miután lesuhintjuk a nyakról, középtá­jon, szimmetrikusan hasítjuk ketté, majd tovább, egészen ökölnyi nagyságig. A zárt testrésznek vágás után kiáltó az üregessége, s ahogy odaüt az ember, alig van valami kis koppanás; úgyszintén amikor a darabok földre hullanak. Valahol egy hófúvásos szérűben történik mindez, de nem lényeges, hogy hol, apám is, én is úgy vagyunk vele, hogy nem lényeges.

Megnyugtatóan párás és kormosan piszkos az idő, és nem messze egy koporsót készítenek, tulajdonképpen már elké­szült, csak a fehér csipkét helyezik körbe az üreg peremén, aztán leszorítják valamivel. Azok, akik ezt végzik, s apám és én, úgy tesszük a dolgunkat, hogy nem érzünk abban semmi rendkívülit. Még azon sem csodálkozunk, hogy nem kenjük össze magunkat vérrel. Nincs vér. Csak korom és hó. A test­részek oly szárazak és szálkásak, mint a szarufa.

Azután bemegyünk egy terembe, ahol olyan alacsonyan van a mennyezet, hogy alig lehet állni, csupán ülni vagy guggolni lehet. A talajnak lejtése van, és lépcsőzetesen van kiképezve; hátrafelé érzékelhetően vastagszik a sötétség, de hogy hol a határ, mondjuk a fal, vagy egy hirtelen szakadék - titok. Olyan sejtésünk van, hogy hátul igazából nincs is semmi; egyébként abból az irányból lejt a talaj, tehát az a fönn. A sötétséget a testünkön érezzük, úgy, hogy húz ben­nünket, és ezt nem értjük, de belenyugszunk. Akiket itt ta­lálunk, azokat nem ismerjük; olyanok mint mi, de nem is­merjük egymást. Valahogy az a benyomásunk, hogy ennyien vagyunk, és ez is jó.

A talaj mintha omladozna, ám ez sem lényeges; a föld­ből néhány elkorhadt gerenda kifordult, ezek lehettek egy­kor a lépcsők vagy az ülőkék. Mindannyian várunk, néha egymásra nézünk, tudjuk, hogy elöl fog történni, amire vá­runk, de a hely egyelőre megközelíthetetlen - oda senki sem néz. A többiek úgy kötik le magukat, hogy bogarász­nak a ruhájukban; nincs nagy világosság, de látjuk azokat is, akik a terem túlsó végében lejjebb meg följebb foglalatos­kodnak. És nincs nő, egy sem. Hol kinyújtják és nyomkod­ják a lábaikat, hol meg összegöbörödnek.

Most kinyílik lent egy ajtó, a beáramló világosság elvon­ja a figyelmünket; muszáj odanézni. Ne félj, néz rám apám, és megérinti ruhámat. Egészen lassan lehunyom a szemem, s egészen lassan felnyitom, mintha így akarnám jelezni: nem félek semmit sem.

Amikor bevontatják a virágkehelyt, mi már állunk apámmal; apám a magasabb, majdnem egy fejjel magasabb nálam, őneki ez most rosszabb. Zenét várnánk, prelúdiumot, de legalábbis hangot, hangokat, vagy valami ricsajt. Mindezek elmaradnak, de már sejtjük is, hogy miért, csak a mozgás van, a mozdulat a fontos, a mozdulatok beszélnek itt. Milyen egyszerű és milyen könnyű! - mondanám, de az is hang lenne, élő, emberi hang; nem szabad megszólalnom, tudom. S ahogy lefejtik a harmatos szirmokat egyenként, a világosság meg mind gyengébb lesz körben; már csak a szirmok szórják magukból a fényt; talán nem is fény ez, ha­nem eleven lüktetés, eleven parázs, valami, ami egykor kö­zös volt mindnyájunkban. Szép - mondanám -, még így is milyen szép!

A négy férfi most leoldja a vontatókötelet, négy egyenlő részre vágják, s lazán fölcsavarják a derekukra. Csak nekik van kötél a derekukon, erre gondolunk apámmal.

Apám már indulna kifelé; az ajtóban megvár. Még egy­szer visszanézünk. A korhadt gerendákon ülők mélyen alszanak, egyiknek-másiknak kioldódott a cipője, többek ruhá­ja is kigombolódott. Menjünk hát - szól apám -, még előttünk van minden! S látjuk máris messze a fehér, dupla ajtószár­nyat (ezen kellene majd belépnünk!), látjuk az égbenyúló oszlopokat, és látjuk, igen, látjuk magát a fényes folyosót:

Ketten ballagnak a folyosón, két férfi; az én kezemben a gyufásdoboz, apám meg csak úgy döllög mellettem. Az óri­ási üveglapokat átnedvezi a világosság; kifelé nem látni a fénytől, de ez nem is fontos; amikor megtörténik a becsapó­dás, mi már a helyszínen vagyunk. Apám is lehajol, de én szedegetem föl az alkatrészeket, apám csak statisztál, vagy még azt sem, csupán úgy tesz, mintha legalábbis statisztál­na. Az ablakok épek, sértetlenek, pedig rajtuk át kellett tör­ténnie a becsapódásnak. Egy-egy mozaiklap akkora, hogy kettőnket kitesz, látjuk az összeillesztések vonalait, és lát­juk magunkat általuk bekerítve, mindegy, hogy ott és akkor ennek semmi jelentőséget nem tulajdonítunk. A folyosóra állandóan fölülről látunk, s ez némileg megakadályoz bennünket abban, hogy horizontálisan is érzékeljük helyzetün­ket. Nem tudjuk még, ez mennyiben végzetes számunkra. Jó dolog viszont egymás mellett, egymás oldalán látni magunkat. Úgy érezzük, hogy megtaláltunk minden egyes da­rabot: a négy szárnyat, a tizenkét lábat, szemeket, alátéte­ket. Biztonságot és némi fölényt ad; eddig sem igen volt, de már egyáltalán nincs bennünk semmi rettegés. Kilépünk a hóra, sehol senki; apám és én.

Read more: https://kaszas-mate-ferenc.hupont.hu/3/korom-es-ho#ixzz5qGisaSMM