Most mi lesz?

Most mi lesz?

(macska)

Elegáns öltözetű sápadt fiatalember üldögél a Szülészeti Klinika parkjában, név szerint, Kelemen Kálmán. Kelemen ábrándozva nézi a sárga levelet gereblyéző asszonyokat a fák alatt, hallgatja csicsergő hangjukat. Egyikőjük azt csipogja: "Irmuskának nem lett volna szabad visszamennie ahhoz a goromba fráterhez, hiszen tudhatta, az olyan hele-hüle, semmilyen se!..." A másik az égre meredve eltöpreng: "Milicskó, vagy Milcsikó... Az is lehet, hogy Milicsicskó..." A harmadik, lila pacskerban, széles szájjal nevet: "No hiszen, ha tehetném, én is csak olyan álmot álmodnék, amelyben nincsenek tigrisek...Ha-ha-ha!..."

Fürge, fekete macska settenkedik a levélkupacok körül. Amikor az asszonyok megállnak, kacarásznak, a macska is megáll, bal mellső lábát lépésre készen mindaddig mereven kitartja, míg újra meg nem zörren a gereblyék alatt a száraz avar. Akkor aztán gyorsan befura-kodik a frissen felpúpozott kupacba, és hempergőzve széj-jeltúrja azt.

A fiatalember, Kelemen, egy vékony fűszálat tart az orra alá, megszagolja, forgatja, közben az órájára tekint: "Meglehet...!" - Mosolyogva, bizakodva mondja magának: "Meglehet...!" - Föltekint a távoli, fehérszárnyú ablakokra, az ablakokban különböző színű és feliratú tömött reklám-szatyrok sorakoznak, a reklámszatyrok elálló fülei, messziről nézve, hervadt virágoknak látszanak. Még csak tíz óra múlt, de az étkezdében már készülődnek az ebédhez, hallani az edények tompa koccanását.

"Tegnap nem mondtam el neki... - Míg tűnődik magában, Kelemen a sündörgő, fekete macskát követi tekintetével. - Álmomban egymás mellett kerékpároztunk egy napsütötte, nyílegyenes úton. Káprázatos nyár volt, és oly béke a szívemben, amilyen még soha. Ez a kerékpártúra az egész világ szeme láttára zajlott, ő gyönyö-rű, fehér menyasszonyi ruhát viselt, nekem pedig szalma-kalap volt a fejemen. Valamiért megkülönböztetett figyel-met, tiszteletet kaptunk, de nem tudom, már akkor sem tudtam, miért. Ugyanakkor távolabb két kisgyereket láttunk, akik fáradtan hazaérkeznek a messzi útról, s éhesen a szénába túrnak tojásért, hogy végre egyenek..." - Szájába veszi a fűszálat, óvatosan jobbra-balra forgatja, vigyáz, hogy ne harapja át. - "Tudom, hogy fölkeltem éjszaka. Tudom, hogy kimentem lesöpörni a morzsát az asztalról. Viszont nem emlékszem, hogy kihajítottam volna az ablakon. Nem, erre egyáltalán nem emlékszem..." - Szeme sarkából közben már a porta ajtaját kémleli.

A porta ajtaja nagy lendülettel kitárul, és egy középkorú, őszes férfi lép ki az udvarra. Mögötte, a tárt ajtóban, tarka-pongyolás fiatal nő áll. A nő keservesen sírni látszik: arca, tekintete rimánkodóan könyörgő: "...o...á...i...a...!" - ilyen hangokat lehet leolvasni a szájáról.

Az őszes hajú férfi mérgesen rálegyint: "...i...u...a...!" - És határozottan elindul az úton lefelé, egyenesen a kocsijához siet, kinyitja a jobb oldali ajtót, a táskáját a hátsó ülésre hajítja, fél lábbal már az autóban van, amikor a portás rekedt hangja megállítja.

"Doktor úr! Akire várni tetszett, most vonalban van!"

A fiatalember, Kelemen, továbbra is hol jobbra, hol balra mozgatja nyelvével a fűszálat. Kevés sósat érzékelt az imént, ám az íz, érdekes módon nem onnan szivárgott a nyelvére, ahol a zsenge zöldet véletlen megharapta.

Az orvos morogva visszalép a kocsiból, és elindul a porta irányába. Ám pár lépés után hirtelen megtorpan, s magasra lendített karral int a portásnak: "Tartsa! Odamegyek a kocsival."

Kelemen csak most veszi észre, hogy az orvos autója szorosan egy betonvályú mellett áll (a vályúban pöttöm virágok kornyadoznak a napon); ezek szerint, szögezi le magában, a doktor azért nem tudott az imént balról beszállni az autójába, mert a bal oldali ajtót nem nyithatta ki a vályútól.

Közben a kocsi motorja füstölve felbörrög, s a jármű csikorgó kerekekkel meglódul hátra.

A tarkapongyolás nő a szemét törölgetve pont akkor lép le az útra. Amint a feléje tolató autót megpillantja, először csak értetlenül bámulja, mivel azonban a kocsi továbbra is sebesen robog feléje, a nő sasszézó mozdulattal megkísérel kitérni az útjából. Ám fordultában olyannyira belegabalyodik a hosszú pongyolájába, hogy egyensúlyát vesztve tehetetlenül elvágódik az aszfalton.

A fiatalember, Kelemen, azon nyomban fölpattan a padról. Ahogy a száját kiáltásra tátja, a fogai közül kipottyan a már agyonrágott fűszál:

"Basszon...! Nem látod!..."

A nő, amint elzuhant az aszfalton, kapálózva gurulni kezd befelé az árokba. Végül is sikerül kitérnie a gyilkos kerekek elől.

Nem így a macskának.

Mikor a fiatalember, Kelemen, az autójával száguldo-zó orvosra rivall: "...nem látod!...", az asszonyok már javában hajkurásszák az állatot: "Sicc, sicc, nem mész!... Nézzétek, mindent széttúrt a rohadék!..." - A lilapacs-keros messzire hajítja a gereblyéjét, társai bőszen csapdos-nak söprűvel, villával: "Sicc, te szemét!..."

Az árkon-bokron át riadtan menekülőt végül az orvos autójának bal hátsó kereke állítja meg.

Éles, rövid nyivákolás, és egy mély, tompa buffanás - csupán ennyi hallatszik a kocsi alól.

(gerbera)

A fehérköpenyes nővér előre siet a folyosón, a borostás arcú férfi hajlottan baktat utána, nem beszélnek, a lépteik kopognak a szürke mozaiklapokon. A nő végül megáll az egyik ajtó előtt, a tekintetével jelzi a férfinak: itt várjon! A borostás arcú egyik keze a zsebében, másikkal a gyűrött reklámszatyrot szorongatja. Kis idő múlva kijön a fehér-köpenyes, továbbra sem szól semmit, csak félrehúzódik a nyitott ajtóból, hogy a férfi szabadon besétálhasson.

Világos, kicsi szoba; az asszony hanyatt fekszik az ágyon, mellig betakarva, két karja a paplanon, feje alatt három párna. Amint megpillantja a férfit, az ajka erőtlenül széjjelnyílik, de nem jön ki hang a torkán, csak néz mered-ten előre, a feje, a válla párszor megrándul, a mozdulattól a haja kissé előre omlik, egy zsíros tincs még hosszan lengedezik oldalt a halántékánál. Közben mintha mondta volna: "Isten!..."

A férfi bátortalanul lép egyet előre: "Nyugalom!..."

Az asszony mélyet lélegzik: "Meghalt.." - Mintha a szó akarata ellenére kicsúszott volna száján. Mintha egészen mást akart volna mondani: "Hogy vagy?"

A férfi az ágy mellé áll, máris leguggol, s tenyerébe veszi az asszony lecsüngő kezét.

A nő egyre szaporábban kapkodja a levegőt, a fejét jobbra-balra ingatja.

A férfi még fogja, szorítja egy ideig a forrón lüktető kezet, aztán lassan elengedi, hagyja hogy az súlyánál fogva aláhulljon.

Akkor fölegyenesedik, széjjel nyitja a szatyrát, s kezdi kipakolni az asztalra, amiket hozott. "Körte. Keksz. Üdítő..." - sorolja, csakis azért, hogy valamit szóljon.

Az asszony oda se tekint rá. "Rengeteg vérem elfolyt, rengeteg vér! De mit számít a vér!..."

A férfi óvatosan kihúzza az éjjeli szekrény csikorgó fiókját, belenéz, látja, hogy üres. A kekszet, körtét, dobozos üdítőt szépen elhelyezi a fiókban.

"Mit mond az orvos, meddig bírom?!..." - kérdi váratlanul az asszony.

A férfi nem is hallotta, lenyúl mélyen a szatyor aljára és kiemel onnan egy dobozos virágot. A virágot, dobozával, az asszony felé nyújtja.

"Gerbera! - mondja nagyon halkan. A te virágod!..."

Ahogy tekintetét a férfira emeli, az asszony fordultában, hideg legyintéssel ellöki magától a virágot, az máris kirepül nedvet tartó gyűszűjéből, s ahogy földet ér, valósággal szétfröccsen az átlátszó dobozban.

A férfi gyámoltalanul lehajol érte.

"Meddig?!... - fakad ki a nő, és kitépve feje alól a párnát, azt görcsösen a szájára szorítja. - Meddig fehér a fal?!... Meddig vakít a Nap? Tudni akarom, hogy meddig!..." - hüppögi bele a párnájába.

Amint a roncs virágot dobozostól az asztalra helyezi, a férfi tétovázva ellép az ágy mellől, némán az ablak elé áll, s mindkét karjával megkapaszkodik a párkányban.

Arra eszmél, hogy homloka neki-nekikoccan az ablaknak, s a leheletétől egy élő pára a hideg üveg.

Hogy a homályból valamelyest kilásson, ujjával egy vonalat húz a gyöngyöző párába.

Amint a csíkon át alátekint, akkor eszmél rá: ő most tulajdonképpen ugyanazt látja felülnézetből, mint amit tavaly odalentről a padról látott.

Látja a száraz levelet gereblyéző asszonyokat, s a settenkedő fekete macskát a park őszi fái alatt.